Középkori Templomok Útja


Kaplony, római katolikus templom

A történeti Szatmár megye legtovább fennálló Árpád-kori monostora Kaplonyban (Căpleni) létesült, mely feltehetőleg azon Kaplony (vagy Kaplyon) nevét viseli, akiről a kegyuraságot viselő egész nemzetséget is elnevezték; leszármazottaik, a Károlyiak révén ők birtokolták ezt a települést egészen a legutóbbi időkig. A nemzetséget Kézai Simon összekötötte a honfoglalók ötödik vezérével, Künddel (Cund), aki a Nyírségben telepedett le, s akinek egyik fia Cupian = Kaplony volt. A Képes Krónika verziója azt az információt is megőrizte, hogy a keresztség felvétele után itt monostort alapítottak. Ez ugyan valószínűtlenül korainak számítana, de a történészek hajlandóak elfogadni legalábbis egy XI. századi alapítást. Karácsonyi János abból indult ki, hogy (noha a Kaplony nemzetség nem itt volt őshonos, csak a XI. században rendezkedett be a vidéken) a kaplonyi monostor a nemzetség különféle ágai közt a XIII. században is kapcsot képezett, s ennek eredete a XI. század végére mehet vissza. A korai alapítást Györffy György a monostor Szent Márton patrocíniuma miatt fogadta el. A korai eredet mellett szól a helyi hagyomány, amelyet Károlyi Sándor őrzött meg, eszerint 1080 volna az alapítás éve. Ha ennek a hagyománynak hinni lehet, akkor Kaplony a legkorábbi magánalapítású monostorok közé tartozna (vö. Zselicszentjakab, 1061, Százd, 1067). Ezt azonban jelenleg semmilyen régészeti vagy művészettörténeti adattal nem lehet alátámasztani. Nem tekintve egy 1711-ben idézett, de azóta elveszett 1195-ös oklevelet, a monostorról az első adatok a XIV. századi birtokperekkel kapcsolatosak. Sajnos ezekből sem derül ki rendi hovatartozása: még azt sem tudjuk, apát állt-e az élén, azaz a bencés rendhez kapcsolása is puszta feltételezés. 

A monostor állapotáról ad képet egy 1444-es leltár. Nem tudjuk, meddig működött monostorként, de a török háborúk után már romos volt. Ezért határozta el Károlyi Sándor a kolostor újraalapítását salvatoriánus ferencesek számára, amihez az alapítólevelet 1711-ben adta ki. Ez az épületegyüttes újjáépítésével is járt, amely 1740-ben fejeződött be. Ennek során a kolostortemplom nagyrészt megőrizte eredeti szerkezetét, csak a boltozat és a tetőzet megújítására volt szükség. Lényegében ez az állapot maradhatott fent az 1834-es földrengésig, amikor az épület súlyosan megrongálódott, boltozatai beomlottak, és falain is nagy repedések keletkeztek. A kegyúri Károlyi család Ybl Miklóst bízta meg az újjáépítéssel, aki ezt neoromán stílusban oldotta meg (felszentelve 1848-ban). Kisebb változtatásokat nem tekintve ez az állapot áll fent ma is. A templomra röviddel az újjáépítés után figyelt fel a művészettörténet-írás, éppen az ehhez készült rajzi dokumentumok miatt. Rudolf Eitelberger 1854–1855-ös magyarországi utazásairól beszámolva megemlékezett arról, hogy a pesti Ybl Miklós építész szívességéből jutottak birtokába azok a rajzok, amelyek a nemrég lebontott nagykárolyi templomról készültek. Eitelberger nyomán tért ki Ipolyi Arnold is Deákmonostorról szóló tanulmányában a templomra, még mindig nagykárolyinak nevezve azt; csak 1861-ben megjelent publikációjában javította a helységnevet Kaplonyra, Ybltől szerzett információkra hivatkozva, aki az eredeti rajzok közlésére készült. Ez sajnos elmaradt, s bár a templommal kapcsolatos rajzi dokumentumokat utóbb többen is közzétettek, az Árpád-kori épület részletes elemzésére mindmáig nem került sor. 

Az elpusztult, de a mai templom falaiban többé-kevésbé továbbélő kolostortemplom kialakításáról mindenekelőtt több rajzi dokumentum áll a rendelkezésünkre. A legkorábbiak abban a 16 rajzból álló sorozatban találhatók, mely a XVIII. század első felében, a barokk újjáépítés során keletkezett. Ezeket Terdik Szilveszter közölte a közelmúltban; a köztük található három alaprajz a templomot csak vázlatosan jelöli, több pontatlansággal és nagyon eltérő színvonalon. Ennél lényegesen részletesebbek azok a XVIII. század végi rajzok, amelyek a kolostoregyüttes felújítását célozták. Ezek közül Zimán Ferenc 1783-as felmérése tartható megbízhatóbbnak, míg Révai Miklós hasonló korú rajza inkább a tervezett átépítést rögzíti; a templom alaprajzát tekintve a két ábrázolás lényegében megegyezik. A következő, egyben legpontosabb csoportot az újjáépítést megelőző, 1842 körüli felmérés-sorozat képezi. Az alaprajzról készült metszet régóta ismert Eitelberger közleményéből. Bara Júliának köszönhető, hogy megtalálta az eredeti, kótázott alaprajzot. Valószínű, hogy ennek alapján egy végleges, tussal kihúzott alaprajz is készült, de ez egyelőre lappang. Őriznek azonban ebből a kidolgozott sorozatból a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Tervtárában további három rajzot: egyet-egyet a déli illetve a keleti homlokzatról, valamint egy kelet felé fölvett keresztmetszetet (ez utóbbi alapján készült Eitelberger másik ábrája). A középkori templom rekonstrukcióját elsősorban ezek alapján kísérelhetjük meg. 

A templom alaprajza főbb vonásában világosan áll előttünk. Háromhajós épület volt, a főhajó és a mellékhajók belső szélessége kb. 2:1 arányt mutat, ami régiesebb jelleget kölcsönöz a hosszháznak. Keleten három apszis épült, melyek rövidebb egyenes szakasz után félkörívben záródtak. A főapszis valamivel keletebbre indult, mint a mellékapszisok, ami a diadalív nagyobb szélességéből adódott. Mindhárom apszis keskenyebb volt a hozzá tartozó hajónál, de tengelyben álltak, ami egységes építésmenetre vall. A főszentély diadalíve beugrott, a mellékszentélyeké nem. A főszentély diadalíve a főhajó felé különleges, íves fülkékkel nézett, amelyek a pillérek fejezetzónájáig értek; e fölött a fülkezáradékra ültetett kis háromnegyedoszlopok emelkedtek, amelyek a diadalív ívindítását tartották. A keleti homlokzaton feltűnő, hogy a főapszis magasabb az északi mellékapszisnál, de a délinél nem. Lehetséges, hogy a főapszist valamelyest visszabontották, de a szokatlan látvány abból is adódhat, hogy – legalábbis a déli oldalon – a mellékapszis magassága kivételes módon eléri a mellékhajófalét.

A templom bazilikális szerkezetű volt, ami a keresztmetszetről jól leolvasható; a főhajó gádorfaláról azonban nem rendelkezünk további információval, mivel a barokk átépítéskor a három hajót közös fedél alá vonták, ezáltal a bazilikális jelleg kívülről eltűnt. Mindenesetre a lébényi templommal összevetve feltűnő, hogy a kaplonyi főhajó sokkal kevésbé emelkedett a mellékhajók fölé, ami lehet, hogy egy újkori visszabontásból adódott.

A hosszház mindhárom hajója négy szakaszra oszlott, melyet a nyugati toronypár szakasza egészített ki. A hosszház szakaszai nem voltak azonos méretűek: mindhárom megbízható alaprajz (a Zimán-, Révai- és Ybl-féle) egyértelműen a keletről második szakaszt jelöli a leghosszabbnak, az ettől keletre és nyugatra fekvőt ennél rövidebbnek, és a legkisebb méretűnek a nyugati, tornyok előtti szakasz látszik. Az így adódó különböző alaprajzú szakaszok szinte mind téglalap alakúak, csak a mellékhajók keleti szakasza közelít a négyzet felé. 

A hosszház szabadon álló pilléreit a két XVIII. századi rajz egyformának, a XIX. századi különbözőeknek jelöli. A keleti pillérpár ez utóbbi rajzon olyan összetett pillér, melynek hasáb alakú magjához minden irányból féloszlopok járulnak. Ehhez hasonló a nyugati is, de annak belső nyugati sarkait megtoldották (talán egy utólagos karzatbővítés miatt). A középső pilléreket az Ybl-féle rajz négykaréjosnak jelöli, ami megfelel a két XVIII. századi rajzon ábrázolt pillérformáknak. A keresztmetszeten látható pillér inkább a féloszloppal bővített hasábnak felel meg, valószínűleg ez lehetett a jellemzőbb forma. A pilléreket olyan árkádívsor kötötte össze, melynek legalább belső oldala lépcsőzött volt. Az Eitelberger által közölt alaprajz a mellékhajókban, a pillérek vonalában, féloszlopokat is jelöl, ez a régebbi alaprajzokon nem szerepel. Ybl az eredeti felmérésen a keletieket bejelölte és színezte, a középsőknél – ahogy a keletieknél is – egy lapos ívet folyamatos vonallal és egy kisebb félkörívet szaggatott vonallal érzékeltetett, de nem színezte; a nyugatiakat csak szaggatott vonallal mutatta, ez utóbbiaknál a pillérköz mért távolsága sem veszi figyelembe a féloszlopot. 

Ha ez a különbség nem csak a rajz egyes részleteinek kidolgozottságával függ össze, akkor feltehető, hogy nyugat felé egyre hangsúlytalanabbak voltak a féloszlopok (esetleg elbontották őket, vagy eredetileg is konzolról indultak). A keresztmetszeten a keleti féloszlopot tanulmányozhatjuk: itt a mellékhajók diadalívét tartó háromnegyedoszlopok alacsonyabbak a hosszház pilléreknél, de azok magasságának felelnek meg a következő, az előbbieket részben takaró faltámok. Ezek egy, a mellékapszis záradékánál magasabb ívet hordoznak, ami megfelelhet a mellékhajószakaszok közti hevederív magasságának. Különlegesség, hogy e fölött egy újabb félköríves homlokív látszik, mely utóbbihoz konzolokról indított, rövid háromnegyedoszlopok tartoztak (ilyen megoldást találunk pl. a pannonhalmi főhajó keleti sarkaiban). Úgy tűnik, hogy a mellékapszis alacsonyabb lezárása és a mellékhajó magassága közötti tetemes különbséget több fokozatban kívánták áthidalni. 

A hosszházat nyugatról toronypár zárta. Ennek földszintjét a két XVIII. század végi alaprajz szerint nyitott toronyaljjal alakították ki, azaz a torony belső sarka egy szabadon álló pillérre terhelődött, így a földszint nyitott volt a toronyközre és a mellékhajókra is. A pillér formáját legrészletesebben Ybl alaprajza ábrázolja: az aszimmetrikus hasáb belső oldala vastagabb volt, nyugat felé pedig féloszloppal rendelkezett (a korábbi alaprajzok egyszerű hasábot jelölnek). Ezen az alaprajzon a déli toronyalj egy vékony fallal elválik a mellékhajótól. Ez utólagosnak tűnik; ugyanakkor két korai XVIII. századi alaprajzon is el vannak különítve a toronyaljak, az egyiken ide berajzolt keresztek talán oltárokat is jelölnek: lehet tehát, hogy a toronyalj(ak) alkalmanként kápolnákként funkcionáltak. Jelenleg az északi toronyaljban helyezkedik el a karzat megközelítésére szolgáló csigalépcső, míg a déliben a Lourdes-i Szűzanya-kápolna van – ami esetleg ezt a hagyományt követi. Ugyanakkor Révai alaprajza, melyen az apszisokban jelöli az oltárokat, a nyitottnak ábrázolt toronyaljakban ilyenre nem utal. Az összes alaprajz közül egyedül az egyik XVIII. századi – Terdik szerint korai átépítési tervet megőrző – rajzon találunk boltozásra utaló nyomot: ez a tornyok közét (él?) keresztboltozatosnak jelöli. Mivel a többi tér fölötti lefedést nem jelzi, feltehető, hogy ezzel a tornyok közti karzatot akarta érzékeltetni. A karzatra vonatkozóan érdemi információink nincsenek: nem tudjuk, hogy csak a toronyközre terjedt-e ki (mint Türjén), vagy a tornyok első emeletét is magába foglalta (mint pl. Ákoson – Acâş, Harinán – Herina, vagy Lébényben), esetleg aszimmetrikus elrendezésű volt (mint Jákon vagy Nagykapornakon). Nem ismert a karzat középkori megközelítési módja sem; az alaprajzok mindenesetre nem jelölnek falban kiépített lépcsőt, ezért leginkább olyan, fal mellett vezetett lépcsőre gondolhatunk, mint Ákoson vagy Harinán. Ennek azonban ellentmondanak az első hosszház szakaszban jelölt bejáratok, melyekre még visszatérünk. 

Ezzel szemben falban elhelyezett feljáratokat jeleznek alaprajzaink a keleti oldalon, a mellékszentélyek és a főszentély közt. Olyan szimmetrikusan elhelyezett csigalépcsők ezek, amelyek bejárata az apszisok közti fal nyugati végében, a pillérek vonalában nyílik. Ezeket a bejáratokat a keresztmetszeten nem látjuk – Takács Imre szerint azért, mert a rajzot a második szakaszban vették fel. Valójában a metszet jelöli a sekrestyét és az oda vezető bejáratot is, amely az első szakasznak felel meg. A mellékhajók esetében is úgy tűnik, hogy közvetlenül az apszist és az afölötti falat látjuk. Ugyanakkor a pillérek valóban takarják a csigalépcsők ajtóit, tehát a keresztmetszet következetlennek tűnik; kár, hogy a metszeten szereplő felirat („Durchansicht nach A B”) megfejtéséhez nem áll rendelkezésünkre az ehhez tartozó alaprajz; az Ybl-féle felmérésen ez a jelölés még nem szerepel. 
A csigalépcsők eredeti rendeltetése homályos. Felvetődhet, hogy a padlásra vezettek, de ehhez túl kiépítettek, ráadásul ezt általában a nyugati karzattal összefüggésben szokás megoldani. Ha lett volna a templomnak oldalkarzata, akkor egy ilyen feljárat indokolt volna, de erre semmi jel nem utal. Egy további lehetőség, hogy nem felfelé, hanem lefelé vezettek: Esztergomban a mellékszentélyek külső oldalaihoz tapadó csigalépcsőket Buzás Gergely hozta kapcsolatba a szentély alatti, 1701-ben említett kriptával. Kaplonyban a keresztmetszet egy dongaboltozatos, újkorinak látszó kriptát jelöl a főhajó alatt. Az Ybl-féle rajzon szerepel egy vékony vonallal jelzett rész a templom keleti szakaszánál: ez nyilván az előbbi kripta alaprajza. Ennek lejárata a főhajó közepén volt, mely egy rövidebb, de szélesebb előtérbe vezetett (ezt látjuk a keresztmetszeten), s ebből egy tágas, mindhárom hajó keleti szakasza alatt húzódó egységes tér nyílt, mely nem terjedt ki az apszisokra, csak az északi mellékszentély alatt volt egy északkeleti irányú nyúlványa. Kérdés, hogy ennek minden részlete újkori volt-e, vagy valamilyen középkori előzménnyel is számolhatunk – ez mindenesetre ásatással valószínűleg megválaszolható volna.
A csigalépcsők ma is megvannak, jelenleg a déli használatos: ennek bejárata ugyan az egykori mellékapszis felől nyílik, de úgy tűnik, Ybl felhasználta az eredeti elgondolást. Ugyan a mellékszentélyeket felszámolta, az északi ma is a XIX. századi Károlyi-kripta bejárataként szolgál, a déli, mely szimmetrikus elrendezésű volt, napjainkban lezárva, mellékkápolnaként működik. Az innen nyíló csigalépcső ma a mellékkápolna fölötti oratóriumba vezet. Az oratóriumot kettős ablak világítja meg keletről és délről, és szintén kettős ablakkal néz a hosszházra (10. kép). Feltűnő, hogy az északi falba, mely a főapszissal szomszédos, egy mély, funkció nélküli fülke mélyed. Nem tartom lehetetlennek, hogy egykor ez a fal áttört volt, és az oratórium a főszentély felé is nyílással rendelkezett. Ezzel egy olyan szerkezet áll előttünk, amely feltűnően emlékeztet a boldvai templom keleti tornyainak első emeleti kiképzésére és az ákosi templom mellékszentélyei fölötti helyiségekre. 

Kérdés, hogy ez az Ybl Miklós által kialakított elrendezés visszament-e a román kori állapotokra. Mivel láttuk, hogy a déli mellékszentély külseje azonos magasságú volt a főszentéllyel, de a keresztmetszet szerint a mellékapszisok jóval a mellékhajó boltozata alatt záródtak, egy ilyen oratórium kialakítására megvolt a lehetőség. Az is lehet, hogy ez idővel használaton kívülre került, ahogy Boldván és Ákoson is befalazták a főszentély felé néző nyílásokat. Az is kérdés, hogy a főszentély mai félköríves lezárása mennyit őriz az eredeti falakból; a szerkezet mindenesetre megfelel a román kori elrendezésnek. Megkockáztatható tehát, hogy Ybl Miklós átfogalmazásában a mellékszentélyek fölött egykor kialakított emeleti helyiségek nyoma őrződött meg, s a csigalépcsők eredetileg is egy ehhez hasonló térbe vezettek. 

Nyilvánvaló, hogy a párhuzamnak hozott esztergomi csigalépcsők is felvezettek a templom keleti tornyaiba. Ehhez előképül a comói S. Abondio keleti toronypárja kínálkozik. Itt a feljárat a főszentély és a mellékszentélyek közti falban nyílik, mint Kaplonyban, de egy folyosó a dupla mellékszentélyek közt elhelyezett csigalépcsőhöz vezet. A szintén comói S. Carpoforo főapszisa és északi mellékszentélye közti csigalépcső e két teret az altemplommal köti össze. Ugyanitt a S. Fedele főszentélye és mellékszentélye közt is csigalépcsőket találunk, szintén nyugati ajtóval. Ehhez nem tartozik keleti torony, a feljárat olyan tereket tesz megközelíthetővé, mint a főszentély törpegalériája. Ugyanakkor a S. Fedele alaprajza a szentély háromkaréjos kialakításával nagyon messze esik a hazai gyakorlattól; nem idegen azonban az olyan kölni templomokétól, mint a Groß St. Martin, ahol a csigalépcsőket a lombardiai temploméhoz hasonló helyen találjuk. Ugyancsak Kölnből ismert az 1859-ben lebontott St. Mauritius bencés apácakolostor, mely három félköríves apszissal záródott, s az apszisok közébe kis csigalépcsőt rejtő tornyocskák ékelődtek. Ez kétségkívül abba a nagy hagyományba tartozik, mely a főapszis két oldalán elhelyezett csigalépcsőket tornyokhoz kapcsolja. A keleti toronypár, noha Magyarországon nem volt ismeretlen (pl. Esztergom, Boldva), s háromapszisos templom esetében is felmerült lehetősége (pl. Eger ), Kaplonyban valószínűtlen. 

A templomhoz viszonylag kevés részletforma köthető. Nyugati kapuja, melynek timpanonjába Jézus születését rekonstruálják, teljesen átalakított volt vizsgált rajzaink korában. A Zimán- és Ybl-féle alaprajz megegyezik abban, hogy a nyugati homlokzat belülről keskenyedett el fokozatosan, és kapuépítménynek semmi nyoma. Ennek ellenére valószínűsíthető, hogy itt helyezkedett el eredetileg is a templom főbejárata. Ezen kívül már a korai időtől fogva lehetett kapuja délen is. A legpontosabb korai rajz (2. kép) a keletről harmadik szakasznál jelez bejáratot, ami megfelel a lébényi és a jáki templom mellékkapuja helyzetének. Igaz, azoknál a kolostor délről csatlakozott, míg itt északról. A XVIII. század végére ennek a kapunak nem volt nyoma, viszont hozzáépítettek egy barokk mellékkápolnát a hosszház nyugati szakaszához, melynek falát értelemszerűen ezen a ponton áttörték; hacsak ez és a korai rajz déli bejárata nem esik egybe, és az előbbi jelölése pontatlan (Ákoson a hiteles déli kapu éppen itt nyílik). További bejáratok nyíltak északon: egy a sekrestyébe az északi mellékhajó keleti szakaszából és egy a kolostor kerengőjébe a nyugati szakaszból. Ebben megegyeznek a XVIII. század végi és a XIX. századi alaprajzok, ez a közlekedési rendszer tehát legalábbis a XVIII. század óta fennállt, de vélhető, hogy már a középkor óta. 

Nem ilyen könnyű a helyzet az ablakokkal. A főapszist a keleti nézet szerint három félköríves, rézsűs, román korinak látszó ablak törte át. Ebből csak a keletit jelölte a déli nézet (7. kép) és a két XVIII. századi alaprajz. Az Eitelberger-féle metszet azonban a keletit nem érzékelteti, viszont megemlékezik az északkeletiről és a délkeletiről. Ybl eredeti rajzán (5. lép) az északkeleti és a délkeleti nagyobb méretű és késői formát mutat, viszont látszik köztük a három román kori rézsűs ablak, de azok a fallal azonos módon színezettek: feltehető, hogy ezek voltak az eredeti ablakok, amelyeket befalaztak, és helyettük nyitották a nagyobb átlós irányúakat.

Hasonlóan bizonytalan a mellékapszisok megvilágításának kérdése. Mindhárom eddig ismert mérvadó alaprajz úgy jelöli, hogy az északinak észak felé, a délinek dél felé nyílt ablaka. A keleti nézet ezeket az oldalsó ablakokat nem jelzi, de a keleti oldalra a főszentélynél arányosan kisebb, román jellegű ablakokat rajzol be. A déli nézet ellenben feltünteti a mellékapszis déli és keleti ablakát is. A keresztmetszeten sajnos egyáltalán nem szerepel szentélyablak. Az Ybl-féle felmérésen az oldalsó ablakok jelöltek (ezek kerültek át Eitelberger metszetére), a keletiek viszont a főszentélyéhez hasonlóan a falba olvadnak. Itt is érzékelhető a formák különbsége: az oldalsóak későbbi formát mutatnak, a befalazott keletiek lehettek az eredetiek. Nem könnyű eldönteni, mikor került sor az átalakításra: legvalószínűbb, hogy a XVIII. század elején, de nehéz megválaszolni, hogy akkor Zimán és Révai alaprajzai miért térnek el Yblétől. 

Más a helyzet a hajóablakokkal. A déli nézeten három, viszonylag nagyméretű ablakot láthatunk a mellékhajó falán. Ennek felel meg az egykorú alaprajz is, de a XVIII. század végi ábrázolásokon csak a két keleti ablak szerepel. Az északi mellékhajó falán Zimán Ferenc rajza egy ablakot sem jelez, Révaié egyet a keletről számított harmadik szakaszban, Yblé pedig kettőt egymáshoz nagyon közel a második és harmadik szakaszban. Ez utóbbi esetben nem zárható ki, hogy az eredeti állapot ablak nélküli volt, amin Révai terve egy ablakkal kívánt segíteni, míg végül kettőt létesítettek, amit Ybl jelöl. Az mindenképpen elgondolkodtató, hogy míg a déli ablakok valamennyi rajz szerint kifelé szűkültek, ahogy a be nem falazott szentélyablakok is, addig az északiak befelé – vagyis aligha keletkezhettek egyszerre (vagy legalábbis másképpen alakították át őket). Mindenesetre a déliek formája sem teljesen hitelt érdemlő, feltehető, hogy azokat is megnagyobbították, talán az új szentélyablakokkal egy időben. A délnyugati tornyon, melynek csak déli nézetét ismerjük, a lizénával keretezett faltükröket csak a három felső szinten törte át egy-egy egyre nagyobb méretű félköríves ablak – ezek sem feltétlenül eredetiek, de az alsó kettő őrizhet valamit a középkori formákból. A XIX. századi alaprajzok szerint a földszinten volt nyugati ablaka is, de ez sem tűnik eredeti formájúnak. Az északi tornyon ennek nem volt párja (viszont a fal itt elvékonyodott, amit egyedül Ybl rajza és nyomán Eitelberger metszete jelöl). 

Ezek a formák tehát önmagukban kevésbé alkalmasak finomabb kormeghatározásra. Erre leginkább a kőfaragványok használhatók. Már a nagyon részletgazdag keresztmetszet alapján is feltehető, hogy bimbós oszlopfőket alkalmaztak. Szerencsére két töredék ma is megtalálható a Károlyi-kripta bejáratánál. Mindkettő olyan féloszlopfő volt, amellyel a mögötte álló sík (vagy pillérhasáb) egy darabja is egybe volt faragva. Az egyik elnagyoltabb faragású, két sarkán tagolatlan sáslevél hajlik ki, középen feleakkora, élben végződő levél. Ennek tetejéről száron ülő háromkaréjos levél indul. Ezt a fejezetet később megfordították, és szenteltvíztartót faragtak belőle. A másik fejezet részletgazdagabb. Alapsémája hasonló: a kehelyfejezet sarkain kihajló sáslevelek, melyek talán bimbóban végződtek (ezek letörtek), középen alacsonyabb, szintén letört végű levéllel. Ezek a levelek azonban mélyen bordázottak, és valamennyi elé rátétlevelet helyeztek: száron ülő 7–9 karéjos levélkéket, melyek középerét bemélyítették. Ezek a jellegzetesen kora gótikus kehelyfejezetek jól ismertek a hazai építészetből. Az egyszerűbb kialakításút is megtaláljuk pl. Ócsán vagy Bényben, s más arányokkal, de szintén kiugró középéllel Vértesszentkereszten. Még több figyelmet érdemel a bordázott sásleveles típus, mely nagyon elterjedt az egész országban; a Takács Imre által említett zirci és csanádi példák jellemzők, de Gyulafehérvárról, Lébényről, Bélapátfalváról és számos más helyről lehet idézni hasonlót. Fontosabbnak tűnik, hogy Kaplonyban karéjos rátétleveleket is alkalmaztak: ez is ismert (sokkal elegánsabb kivitelben) Esztergomban, Kalocsán, kissé más formában a somogyvári kerengőben, és ezeknél is közelebbi módon Kercen: itt a sáslevelek előtt kilenckaréjos, vájatolt felületű levelek sorakoznak. A kaplonyi élesen metszett középerű rátétlevelekhez közelebb áll egy esztergomi féloszlopfő motívuma, de ott sűrűbben alkalmazták, ezért a sáslevelek alig látszanak ki. Mindezek a példák, melyek még bőven szaporíthatóak volnának, ugyanarra az időpontra mutatnak: a XIII. század első évtizedeire. Ez a dátum leginkább a Károlyi Sándor által említett 1195-ös, ma már nem ismert oklevéllel hozható összefüggésbe. 

Ezzel az időponttal összeegyeztethetők az eddig megismert építészeti elemek is. A háromapszisos ún. bencés vagy lombard típus, mely a XI. század utolsó negyedétől fogva országosan elterjedt (Szatmárban a sárvármonostori templom már 1100 körül ezt képviselte), a XIII. század első évtizedeiben élte utóvirágzását (Aracs, Lébény, Deáki – Diakovce). Ha feltételezésünk elfogadható, ez a megoldás itt szokatlan módon egy olyan emeletes szentélyfejjel kapcsolódott össze, amely Kelet-Magyarországon a XII. század második felében igen elterjedt (Boldva, Ákos, Harina), de általában a mellékszentélyek egyenes végződésével járt. A nyitott toronyaljas nyugati rész is előfordul ezeken az emlékeken (Ákos, Harina), de a háromapszisos elrendezéshez jobbára Nyugat-Magyarországon társul (Kapornak, Lébény, Deáki). Szintén inkább az ország nyugati felére jellemzők a tagoltabb pillérformák, bár ennek példái az Alföldről is ismertek (pl. Pankota – Pâncota, Herpály). Ezek a jelenségek arra mutatnak, hogy a kaplonyi templomban az ország különböző vidékeiről ismert megoldások találkoztak, és az inkább a Dunántúlon megőrzött jellegzetességek országos elterjedésének volt – sajnos ma már csak dokumentumok segítségével felidézhető – tanúja.