Középkori Templomok Útja


Bere, református templom

Az Árpád-korban a Kaplony nemzetség birtokolta a települést, amelynek első írásos említése 1204-ből származik. Bere az egyik legkorábbi, oklevelesen is igazolható szerzeményük, amelyen később a rozsályi Kún családdal illetve a Darahiakkal és a Csák nemzetségbeli Bereiekkel osztoznak.

A Kaplony nemzetség e birtokán alighanem már a XII. század folyamán épülhetett egy templom, melynek Simon nevű lelkésze az 1332-1334. esztendőkre vonatkozó pápai tizedjegyzék szerint a szatmári főesperesség egyik leggyengébb befizetője volt. A Gutkeled nembeli Balkányi János felesége és a Csák nemzetségbeli Terebesi Miklós között eldöntendő kegyúri joggyakorlás okán, Szentlélek titulussal, 1338-ban említik közvetlenül a templomot. A kegyúri jog az utóbbit illette meg. Egy pápai supplicatióban, 1428-ban tűnik föl ismét a berei templom.

Bere lakossága földesuraival együtt a XVI. század derekán csatlakozhatott a hitújításhoz, református egyházközsége a Középszolnoki Egyházmegyéhez tartozott. Önálló egyházközségként 1604-ben említik először, első név szerint ismert lelkészére Ardai Mihályra 1652-ből van adatunk. Bere a 19. században vált az Nagykárolyi Egyházmegye részévé. 

Az épületről csak a közelmúltban derült ki, hogy új keletű köntöse alatt középkori falak is rejtőznek. A téglalap alaprajzú hajóból, négyzetes déli hajóbővítményből és nyugati toronyból álló téglaépületnek alig egy negyednyi részét képezi az a két falszakasz, melyről a 2010-ben végzett falkutatás mutatta ki, hogy egy román kori hajó két hosszanti falából maradt meg. A 2012-2013 közt végzett falszövet vizsgálatok és régészeti kutatások alapján körvonalazódott a nyugati rész elrendezése valamint az egész templom térszerkezete.  A mai Partium egyik legkisebb méretű, de ugyanakkor viszonylag összetett térelrendezésű középkori temploma a berei.

A földszinten a karzatalj három dongaboltozatra illetve két árkádpillérre támaszkodott eredetileg. A karzatra az északi fal vastagságában kialakított keskeny lépcső vezetett. XIX. századi adatok alapján feltételezhető, hogy a karzat középső szakasza fölött egy kisebb torony emelkedhetett. A templomnak nyújtott, félkörívesen záródó szentélye volt. Félköríves a déli kapuja is – amelyből csak egy részlet maradt meg – illetve a karzatot megvilágító keskeny ablak is. Egy ezzel majdnem azonos méretű és alaprajzú régebbi templom alapjai is előkerültek a padozat alól.

A rendkívül kisméretű középkori templom a XVIII. század elején már szűknek bizonyult a református gyülekezet számára, ezért 1733-ban a keleti részeket lebontva a hajót meghosszabbították, és egységes, tagolatlan belterűvé alakították, majd 1830-ban tovább bővítették déli irányban. Az 1860-as években emelték a klasszicizáló homlokzatú tornyot, melynek valószínűleg a középkori karzat is áldozatául esett.  

Egy Köpönyeges Máriát ábrázoló Zsigmond-kori freskó 1993-ban, a templombelsőben végzett tatarozás alkalmával bukkant elő a vakolat alól, majd 2012-ben egy nagyobb méretű, XIII. századi Krisztus Színeváltozása ábrázolás fragmentumai. A középkori nyugati képzőművészetben viszonylag ritka, kifejezetten bizánci témájú ábrázolás, a Transfiguratio Domini azt a momentumot örökíti meg, amikor nem sokkal a keresztre feszítés előtt Jézus felvitt hármat az apostolok közül – Pétert, Jánost és Jakabot – egy magas hegyre, és „szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.”

A 2013-ban lezajlott helyreállítás során a templom egész külseje és belseje megújult és bemutatásra kerültek az előkerült középkori részletek. Annak ellenére, hogy a templomának mindössze egynegyede középkori, Szatmár megye egyik legérdekesebb, egyúttal egyetlen falképet is őrző temploma a berei.