Középkori Templomok Útja


Kisszekeres, református templom

Kisszekerest az oklevelekben 1181-ben említik először. Nem tudni, mikor és miért pusztult el a falu csupán írásból ismert Árpád-kori temploma, ennek alapfalait csak 1986-ban tárták fel. Az első templom korát a kutatók a 12. és 13. század fordulójára teszik. Ennek helyén, az 1400-as évek végén épült az új, ma is látható templom. A település reformátussá válásával indult el a templom belső terének átalakítása, amely a reformáció hitéleti megújításának szellemében zajlott le. Sík deszkamennyezet került a csúcsíves boltozat helyébe, a támpilléreket elbontották, csakúgy, mint a hajó és szentély részét elválasztó diadalívet, az ablakok egy részét befalazták, a falakat fehérre meszelték, hogy a falképeket eltüntessék.

A műemléki helyreállítás során visszaépítették az egykori diadalív lábazati indítását, az ív záródását pedig a mennyezetről lógatott lámpák finom ívével jelezték. Visszaállt a tér szintjeinek hierarchiája: a szentély és a hajó közötti szintkülönbség. A hajót egykor lezáró és elpusztult famennyezet helyett új, mai megfogalmazású famennyezet készült. A templom tömege, homlokzatai, nyílásrendszere ma az eredeti középkori arcát mutatják az épületnek. Jelzésszerűen visszaépült az elbontott sekrestye.

A reformáció magával hozta a hitélet, a liturgia és a templom átalakulását Kisszekeresen is. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti területein az eredetileg a katolikusok által épített és használt templomok ma szinte kivétel nélkül református kézben vannak. Ennek történeti okai vannak: a reformáció ezen a vidéken igen gyorsan és széleskörűen terjedt el, s az új vallás követői szinte magától értetődően vették birtokukba az őseik által használt korábbi templomokat. A reformáció szembe helyezkedett a katolicizmusra jellemző liturgikus elemek túlzott használatával és helyette a gyülekezeti élet tartópillérévé az istentiszteletet emelte, melynek középpontjába a nemzeti nyelvű igehirdetést helyezte. Ennek megfelelően a templomok legfontosabb és legdíszesebb berendezési tárgyai a szószékek lettek. Ha volt ilyen, azok a középkori szószékek helyére kerültek (Csenger), a templom közepére, a diadalívhez, hogy a prédikátor mindenhonnan jól látható és hallható legyen. Az 1771. július 12-én felállított kisszekeresi szószékkorona a környéken számos templomban, így Mándon és Nagyszekeresen is dolgozó asztalosmester, Vasvári Ódor Gábor talán legszebb műve. A szószékek gazdag színezése visszaköszön a reformáció korábban készült Mózes székeken, karzatmellvédeken, padmellvédeken is.

A nagyszekeresi és a kisszekeresi szószékkorona hasonlóságát nem nehéz észrevenni, ahogyan azt sem, hogy mindkettő szinte alig különbözik a vámosoroszitól, amin a mester nevét is megörökítette. A hímzések szimmetrikus mintáira emlékeztető, vörös-zöld oromdíszekre ismerhetünk Sonkádon, Mándon (Szentendre), Csarodán, Csengersimán, Tarpán. Átfestett állapotban, mégis felismerhetők Kölcsén, Hermánszegen, Milotán, Tiszakóródon és talán Fehérgyarmaton valamint a kárpátaljai Szőlősgyulán és Szalókán. A 18. század végén már a Felső-Tiszavidék minden református templomában voltak festett berendezési tárgyak. A legtöbb gyülekezet a 18. század végére erősödött meg annyira, hogy már helyreállított templomában díszes szószéket vagy karzatot tudott felállítani. Ezeket a rájuk festett évszámok tanúsága szerint általában nem egyszerre készíttették el, hanem több éven belül. Vasvári Ódor Gábor a Felső-Tiszavidék legtöbbet foglalkoztatott festő-asztalosa volt.

A kisszekeresi református templom berendezési tárgyai közül külön figyelmet érdemel a papi szék és a karzatok is. A középkorban még nem volt általános gyakorlat a hívek padokban történő elhelyezkedése, a misét állva hallgatták. A celebránsnak, püspöknek viszont a legkorábbi időktől kezdve a szentélyben volt ülőhelye, gyakran a déli falba épített papi fülkében. A szerzetesi közösségek kialakulásával a szentélyben stallumokat állítottak fel. A feudalizmus korában a világi hatalmak is ülőhelyet kaptak a templomokban, így a mecénások, kegyurak, építtetők készíttettek maguknak padokat, székeket. A magyar reformátusoknál a reformáció terjedése során, a kanonoki székből Mózes szék lett, mely a lelkész ülőhelyéül szolgált. Nemesek, tisztségviselők, a falu vezetői, a mesteremberek, s általában a nem paraszti foglalkozású emberek és természetesen a presbitérium, mindenképpen megkülönböztetett helyzetet élveztek. A 17. századtól mondható általánosnak a templomokban az ülőhelyek használata. A templomi ülőhely örökölhető volt, még végrendelkeztek is felőle. Voltak hívek, akik az egyház tudta nélkül templomi székjussukat eladták. 1711–81 között több helyen vizsgálatot kellett indítania az egyháznak a templomi székek használati rendjének megállapítására, mert ez a kérdés a hívek között gyakran templomi székperekhez vezetett.   

A templomi ülésrendben felekezettől függetlenül érvényesülő legősibb alapelv a nemek szerinti elkülönülés: férfiak jobb oldalon, nők a bal oldalon foglalnak helyet. A nemek szerinti szigorú elkülönülés mellett a generációk szerinti ülésrend, ill. állás gyakorlata vált általánossá. A családi állapotban vagy az életkorban bekövetkezett változás együtt járt az új állapotnak megfelelő ülőhelyhez való joggal. A lányok közül mindenki arra törekedett, hogy a legelső sorba álljon, az eladólányokat megillető helyre. A fiúk és a fiatal házas férfiak a karzaton álltak. A fiatal férfiak általában akkor jöttek le a karzatról, ha édesapjuk halálakor a helyét elfoglalhatták. Házas férfiak a kórus alatt, a templomajtóban vagy a templomon kívül álltak. Idősebb férfiak a padokban ültek.